Boldizsár Ildikó

A boldogtalan szerelem mesei archetípusa

Egy női sors H. C. Andersen: A kis hableány című művében

A tündérmesék sok mindent tudnak a szerelemről, valamint arról, hogy elnyerni valakinek a kezét éppoly nehéz és megpróbáltatásokkal teli feladat, mint megtartani azt. A tündérmesék „sírig tartó boldogsága” mindig megszenvedett boldogság: férfinak és nőnek egyaránt sokat kell tennie azért, hogy létrejöjjön a „hétországra szóló lakodalom”. Egymásra találás és elválás, felismerés és vakság, mindentudás és semmiről tudni nem akarás váltogatják egymást a mesei történetekben - éppúgy, miként az életben. A tündérmesék még afelől sem hagynak kétséget, hogy sokszor a lakodalom után sincs vége a bonyodalmaknak, sőt azok olykor épp a vigasság után kezdődnek. De legyenek bármilyen nehezek, kínzóak és ármánnyal terheltek az egymás felé vezető utak, a tündérmesék sosem hagyják boldogtalanságban élni vagy meghalni az „igazi mátkákat”. Cifra János 1898-ban született koronkai mesemondó így vallott erről: „Mikor megszületik egy fiú s egy leány, az égre két csillag menyen fel. Ha ezek egymás mellé mentek, ha a világ végin legyen a leány, s a másik ezen, úgyis egymáséi kell hogy legyenek. Mert a csillagjaik egymás mellett vannak. Ez érvényes mindenkire.”

Igen, a népmesében ez így, s csakis így érvényes mindenkire, így tudja ezt a világ összes mesemondója: akik egymásnak vannak rendelve, előbb-utóbb egymáséi lesznek. De vajon mi az oka annak, hogy a műmesékből ez a tudás vagy remény kiveszett? Miért hemzsegnek a műmesék boldogtalan, otthontalan, kitaszított, útjukat veszett, kallódó és párjukat nem találó hősöktől? És hol voltak ezek a hősök régen, amikor még csak a népmese virágzott?

A kérdésekre adható válaszok messzire vezetnének. Vélhetőleg szoros kapcsolat mutatható ki a boldogtalanság térnyerése és a műmese megszületése között, mint ahogy az is bizonyos, hogy a népmesékben hagyományozódott tudás és élettapasztalat feledésbe merülése egyenes arányban áll az „igazi mátka” nélkül maradtak megszaporodásával. Nincs már „egymásra ismerés”, „egymás mellé futó két csillag”, nem jellemző a felelősségvállalás, a megpróbáltatások közepette való kitartás, miképpen hiánycikk a hűség, az elköteleződés, a másik ember méltóságának elismerése és kibontakoztatása is. Pedig épp ezek lennének egy boldog párkapcsolat alappillérei, nélkülük minden szerelem beteljesületlen marad.

Első megközelítésben Hans Christian Andersen meséje, A kis hableány is épp erről a beteljesületlenségről szól, miközben a hősnő alakjában a boldogtalan szerelmes archetipikus mintáját látjuk fölsejleni. Egy olyan nő sorsa bontakozik ki előttünk, aki mindent feláldoz és odahagy egy férfifért, ám ez a férfi mindebből semmit nem ért meg vagy nem vesz észre, mert az ő lelkét másfajta szenvedélyek és irányok uralják.

A kis hableány az átlátszó tengerben él, amely tisztább, mint az üveg, és „mély, nagyon mély”. Gyönyörű teremtés: „Arca olyan finom és tiszta, mint a gyönge rózsaszirom, szeme kék, mint a tenger mélye”. Andersen szerint e hableány „különös”, „hallgatag”, „tűnődő”, „álmodozó”, akinek az emberek világáról szóló mesék jelentik a legnagyobb örömöt, és még saját virágágyásában is napkorong alakúra ülteti a virágokat. Mindennél jobban vágyik arra, hogy egyszer megpillanthassa a mesékből ismert földi világot.

Tizenöt éves korában minden hableány felmerülhet a tenger színére. Ez az első esemény, amely kiemelkedő jelentőségű az életükben. A „felszínre szállás” egyfajta beavatási rítus, elmozdulási lehetőség más világok létezésének megtapasztalása felé. Érdekes megfigyelni, hogy Andersen meséjében a felszínre kerülő hableányok mit tartanak a legszebbnek e másik világban - mindegyik azt, ahol éppen tart a lelki-szellemi fejlődésben. Az első királylány szerint a legszebb, amikor megpihenhet egy homokzátonyon a holdfényben és nézheti a nagy parti várost. A második királylány számára a tengeri alkonyat, a felhők és a vadhattyúcsapat a legszebbek, a harmadik királylány a széles folyótorkolatot, a zöld halmokat, a sűrű erdőket és a gyermekeket találja annak, a negyedik királylány a háborgó tenger közepén érzi legjobban magát, az ötödiknek pedig az úszó jéghegyek meg a tomboló téli vihar tetszik mindennél jobban. De bármennyire tetszik is nekik a fenti világ, egyikőjük sem vágyódik el saját, jól ismert, biztonságot nyújtó környezetéből. „Amikor a királykisasszonyok először látták meg a tenger feletti világot, úgy érezték, nem tudnak betelni szépségével és újdonságával, de most, hogy felnőttek és akármikor felmerülhettek a tenger mélyéből, már nem csábította őket annyira a fenti világ. Alighogy felbukkantak, már vágyódtak is haza, s egy hónap múlva azt mondták, hogy mégis a tengerfenék a legszebb, ott érzik a legjobban magukat.”

A legkisebb hableány azonban másképp van ezzel. Amikor elérkezik elbocsátásának pillanata - ez szintén ünnepi szertartás keretei között zajlik, melyet nővé érése első állomásának tekinthetünk -, nagyanyja, az öreg királyné így szól hozzá: „- Hát most téged bocsátunk ki szárnyaink alól. Gyere, leánykám, vedd magadra ékességeidet, mint a nővéreid. - Azzal fehér liliomkoszorút illesztett a fejére; a liliomok minden szirma egy-egy fél gyöngyszem volt. Aztán megparancsolta nyolc osztrigának, hogy csipeszkedjenek legkisebbik unokája halfarkába, magas rangjához illően. - De az fáj! - húzódozott a kis hableány. - A szépségért bizony meg kell szenvedni - oktatta a nagyanyja. - Ó, de szívesen lerázta volna testéről az ékes ruházatot és fejéről a nehéz gyöngykoszorút! Jobban illettek volna neki a tűzpiros kerti virágok. De ezen most nem változtathatott.”

A kis hableány ekkor szembesül azzal, hogy miféle rendbe akarják őt beilleszteni, s ekkor - a szépségért való szenvedés közepette - éli át először azt is, hogy „a hableányok nem tudnak sírni, s ezért még fájóbb a szenvedésük.” Mindkét felismerés előrevetíti további sorsát: a számára felkínált renddel nem akar azonosulni, viszont meg akar tanulni sírni.

Amikor végre ő is felbukkanhat a tengerből, azonnal egy királyfit pillant meg (miközben a „a tenger mélye zúgott, morajlott...”). Perceken belül szörnyű vihar támad, és „a királyfi a tenger mélyébe merül”. A kis hableány az első pillanatban megörül, hogy a férfi, aki úgy megtetszett neki, leszáll hozzá a tengermélyi birodalomba, de aztán eszébe jut, hogy földi ember csak holtan juthat a vízikirály palotája elé. „Nem, nem engedi, hogy a királyfi meghaljon!” Átöleli az eszméletlen testet, felviszi a tenger mélyéről, lefekteti a fövenyre, s tudja, mire van szüksége a férfinak: „úgy fordítja a fejét, hogy jól érje a melegsugarú nap.” Amikor a királyfi magához tér, rámosolyog a körülötte állókra, mindenkire, csak éppen a kis hableányt nem veszi észre, nem is tudja, hogy ő mentette meg az életét.

Az első találkozás tehát nem sikerül. A királyfi meghalna ott, ahol a hableánynak életet ígérnek, a hableány viszont nem állhat oda a többiek közé, amikor a fiú magához tér, hogy az ráismerhessen. Így a királyfinak fogalma sincs róla, mi történt vele valójában. A távolság áthidalhatatlannak tűnik.

Ettől kezdve a kis hableány mindennap felmegy oda, ahol utoljára látta a királyfit, de nem látja többé. Egyre szomorúbb lesz, már tűzpiros virágait sem gondozza, s egyetlen öröme az, ha átölelheti kertjében a szép fehér márványszobrot, amely a királyfira hasonlít, s amelyet sok-sok évvel azelőtt egy elsüllyedt hajó roncsai között talált. Hamarosan megtudja, hol lakik a királyfi, és ezentúl mindennap megnézi, messziről figyeli őt, miközben a férfi pillantásra sem méltatja. A hableány egyre jobban megszereti a földi embereket, és minden vágya az, hogy közöttük élhessen. Halhatatlan lélekre vágyik, mert nagyanyja azt mesélte neki, hogy az ember lelke halhatatlan, „akkor is él, amikor a test már rég elporladt; fölszáll a fényes levegőégbe, föl a tündöklő csillagokig”, egy ismeretlen, csodálatos világba.

A halhatatlan lélek és a szerelem mélyen összekötődik Andersen meséjében. A szerelemről az öreg királyné beszél unokájának, s e tudás átadását tekinthetjük a női fejlődés második állomásának: „Csak akkor válhatna halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne, hogy előbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha tied volna egész szíve és minden gondolata; ha a pap előtt megfogná a kezed, és örök hűséget fogadna neked. Akkor az ő lelke átömlene a tiédbe, s neked is részed lehetne az örök üdvösségben.” Kertész Judit nemrégen megjelent, dán erediből készült új fordítása szerint az utolsó mondat így hangzik: „Az a férfi a lelkét adná, de úgy, hogy közben megőrizné magának.” Az új fordításban szereplő mondat azért érdemel figyelmet, mert tulajdonképpen kulcsmondat az egész meséhez, sőt kulcsmondat a férfi-nő kapcsolatokhoz: úgy odaadni magunkat, hogy közben megőrizzük magunkat magunknak - nos, ez döntő, igazi mágikus tett minden szerelemben.

Az öreg királyné azt is hozzáteszi, hogy mindez soha nem történhetik meg, mert ehhez a kis hableánynak lábakra lenne szüksége. A kis hableány azonban szerelmes, és a reménykedő igaz szerelem nem ismeri a „mindez soha nem történhetik meg” jelentését. A kis hableány rájön, hogy jobban szereti a királyfit édes szüleinél, testvéreinél, hiszen felé száll minden gondolata, s az ő kezébe akarja helyezni élete boldogságát, hogy elnyerje őt és vele a halhatatlan lelket. „Nem félek semmitől!” - mondja, és már cselekszik is. Lábakat kell szereznie boldogsága eléréséhez.

A tenger boszorkányához indul tanácsot kérni. A nővé válás minden továbbit meghatározó harmadik állomása következik: a boszorkányhoz vezető fortyogó, bugyborékoló, forró iszapmezőn át kell vergődni egy „mindent beszippantó forgón”, és végül a boszorkány elé kell állni.

Ki ez a boszorkány, és miért kell találkozni vele? És mit jelent átkelni a „mindent beszippantó forgón”?

Ahhoz, hogy valóban nővé válhassunk, egyszer mindenképpen szembe kell néznünk a boszorkánnyal, az ősasszonnyal, minden titkok tudójával, élet és halál osztójával, jó és rossz forrásával, aki már a népmesében is ambivalens személyiség: vagy kővé változtat vagy varázseszközökkel lát el bennünket. Mindent elvehet tőlünk - cserébe adhat is, de üres kézzel is távozhatunk, már ha egyáltalán. A boszorkánnyal való találkozás próbatétel. De mitől függ, hogy kapunk-e tőle valamit? Elsősorban kívánságaink minőségétől és elszántságunk mértékétől: vajon tényleg annyira szeretnénk megkapni mindazt, amiért érdemes átkelni a hozzá vezető veszélyes utakon?

A kis hableány átmegy a „mindent beszippantó forgón”, azaz előre odaadja addigi életét a boszorkánynak, aki már messziről ezt rikácsolja felé: „Én már tudom, hogy mit akarsz!” És le akarja beszélni kéréséről a kis hableányt. Ő azonban megingathatatlan, a boszorkány hiába fenyegetőzik mérhetelen fájdalommal és tűrhetetlen szenvedéssel. Bátorságához a kis hableánynak egyetlen kapaszkodója van: „a királyfira gondolt meg a halhatalan lélekre.” Az igazi szerelem nem ismeri a méricskélést, mérlegelést, aggodalmaskodást. Az igazi szerelem csak a célt ismeri.

Amikor a boszorkány megbizonyosodik róla, hogy a kis hableány komolyan gondolja, amit gondol, és mindenre hajlandó azért, hogy szerelmét beteljesítse, egyezséget kínál. Vannak boszorkányok, akik csak a szív tisztaságát vizsgálják meg, mielőtt segítenének, másokat szolgálni kell bizonyos ideig, de akadnak olyanok is, akik a „valamit valamiért” elv alapján döntenek. Az utóbbiak közé tartozó tengeri boszorkány segítségéért minden nőnek nagy árat kell fizetnie: legdrágább kincsét oddaadni a remélt és vágyott boldogságért.

Vajon oda kell-e adnunk ezt neki? Mekkora áldozatot ér meg a boldogság? Erre a kérdésre keressük a választ a női fejlődés negyedik állomásán, azon a ponton, ahol még talán visszafordulhatnánk a boszorkány házából.

Aki azonban idáig eljutott, az már nem fordulhat vissza. Nemcsak aktuális vágyait dobná sutba, hanem egész további életét. Akinek ezen a ponton inába száll a bátorsága, annak hosszú időn keresztül odalesz annak lehetősége, hogy megváltozzon az élete. Nem lehet hetente útra kelni a forró iszapmezőn, és átmenni a „mindent beszippantó forgón”, mert a végén tényleg semmink nem marad.

A kis hableány eddig bölcsen cselekedett. Megvizsgálta, hogy mi kell a királyfival való kapcsolat létrejöttéhez. Pontosan tudta, mi az, ami elengedhetetlenül szükséges a kapcsolat működtetéséhez: két láb, amelyek közelebb vihetik a férfihoz. A boszorkánynál szembesül először azzal, hogy mindenért fizetni kell - s a megszerzett „lábnak” (közelebb jutásnak) is ára van: oda kell adni érte valamit. Valamit, ami több, mint az egész addigi élete, amely már úgyis beszippantódott azon a bizonyos forgón. A boszorkány jól tudja, mi mennyit ér, s azt kéri el a lánytól, ami a legszebb benne, ami földön és vízben mindenki mástól megkülönbözteti: a hangját. A közelebb jutásért cserébe a kis hableány feláldozza a szavak, a megnevezés, a kimondás erejét, és hangjával meg halfarkával együtt odaadja a boszorkánynak önmaga lényegét.

Szabad-e ilyen alkuba belemenni? Odaadhatjuk-e vágyaink teljesülésének reményében azt, ami a legszebb bennünk, ami nem más, mint valódi önmagunk? Kockáztathatunk-e ekkorát? Erre ezen a ponton még nem tudunk válaszolni. Ami biztos: a negyedik állomáson nincs más választásunk. Egy beteljesületlen szerelmet is csak akkor zárhatunk le megnyugtató módon, ha mindent megtettünk annak érdekében, hogy ne legyen akadálya a lehetőségek kibontakozásának. Még a boszorkánnyal is alkut kötöttünk. S hogy mindez megéri-e? Erre majd csak az utolsó állomáson születik meg a válasz.

„Karcsú, szép termeted, lebegő járásod, beszédes szemed - elég ennyi is ahhoz, hogy megbűvölj egy emberi szívet” - mondja a boszorkány a kis hableánynak, miután elveszi tőle a hangját. És a kis hableány bízik benne, hogy az, akiért immár mindenét odaadta, érteni fogja őt a szeméből, a mozdulataiból, a simogatásaiból, az öleléséből és a cselekedeteiből.

De nem ez történik.

A kis hableány eljut a királyfihoz, akit lenyűgöz a lány szépsége és tánca, de nem ismeri fel a szívével a lányt, nem érti a tekintete üzenetét, és nem beszéli a szavak nélküli nyelvet. „Kicsi, talált gyermekének” nevezi a szerelmes lányt, és megengedi neki, hogy egy bársonypárnán az ajtaja előtt aludhasson. Apródruhát ad neki, vagyis nem látja meg benne sem a nőt, sem a szerelmest, de még a királylányt sem, akit méltóságában illene kezelnie. Szolgálónak minősíti, s teszi mindezt azért, mert önmagán és saját vágyképein kívül senki más nem érdekli, nem ismeri fel azt, aki öröktől fogva ott volt előtte. „ - Nem engem szeretsz-e a legjobban a világon? - kérdezte a kis hableány szeme, amikor a királyfi átölelte, és megcsókolta a homlokát. - Te vagy a legkedvesebb a szívemnek - felete a királyfi -, mert jólelkű teremtés vagy, hűségesen ragaszkodol hozzám, s emlékeztetsz egy fiatal lányra, akit egyszer láttam életemben... aki megmentette az életemet. Tudom, hogy ő az egyedüli, akit szeretni tudnék ezen a világon. Te úgy hasonlítasz hozzá, hogy szinte kiszorítod a képét a szívemből. (...) - Ó, ha tudná, hogy én voltam az élete megmentője! - gondolta a kis hableány.”

S bár a kis hableányban újra meg újra föltámadt a földi boldogság reménye, a királyfi végül azt a lányt veszi feleségül, akit élete megmentőjének hisz, s aki ott állt mellette a fövenyen, ahová a kis hableány lefektette a hajótörés után.

Sorsának ötödik állomásán a kis hableány szembesül a valósággal, és minden eddiginél mélyebb fájdalmat kénytelen elviselni. Szeretett királyfija épp neki meséli el boldogságát: „Boldog vagyok, nagyon boldog - tárta ki szívét a kis hableánynak. - Beteljesült, amiről álmodni sem igen mertem! Tudom, te is örülsz a boldogságomnak, hiszen te vagy a legjobb szívvel hozzám! - A szegény néma kis teremtés megcsókolta a királyfi kezét, s úgy érezte, megszakad a szíve.” A menyegzőn neki kell vinnie a menyasszony uszályát, miközben gyötrő szenvedés marcangolja szívét, és a halált hozó éjszakára gondol, hiszen a tenger boszorkánya megmondta, hogy ha a királyfi mást vesz feleségül, a menyegző éjjelén neki meg kell halnia. „Tudta, hogy ez az utolsó estéje, soha többé nem láthatja a királyfit, akiért odahagyta szeretteit és apja palotáját, akiért odaadta szép hangját, s akiért mindennap a kínok kínját szenvedte el anélkül, hogy az valamit is sejtett volna fájdalmáról.”

E gyötrő lelkiállapotból valóban csak a halál lehet a kiút? Lehetséges-e és merrefelé elmozdulni a szenvedés legalsó bugyrából? Andersen meséje két utat kínál. Az egyik út a boszorkányhoz vezet vissza, aki újabb paktumot köt a kis hableány testvéreivel: a hajukért cserébe egy kést küld a hableánynak; ha a kis hableány megöli a szerelmeseket, és vérüket a lábára csöppenti, újra hableány lehet belőle. A kis hableány bemegy a szerelmesek sátrába, ahol a királyfi még álmában is ifjú felesége nevét suttogja...

És ez az a pillanat - fejlődésének hatodik állomása -, amelyben a kis hableány megért valamit... és kihajítja a kést a tengerbe. Egyrészt megérti, hogy a boszorkánnyal életünkben csak egyetlenegyszer lehet szövetkezni, ha másodszor is szóba állunk vele, örökre hatalma lesz fölöttünk. Másrészt rájön, hogy mindezidáig nem a szerelemért hozott áldozatot elsősorban, hanem saját vágyai teljesüléséért: hangját és halfarkát azért cserélte el lábakért, hogy közelebb kerülhessen a szerelméhez. De a halfarokkal önmaga lényegét veszítette el. Aki hableánynak született, az nem képes két lábbal a valóság talaján állni. Aki pedig saját vágyai rabjaként elveszíti önmagát, az előbb-utóbb megnémul (elveszíti a hangját is), s így önmagából többé már nincs mit adnia. Harmadrészt megérti azt is, hogy sosem volt reális alapja a királyfi iránt táplált szerelmének, reményei sosem voltak valóságosak, kapcsolatuk ezért is nem tudott kibontakozni, fejlődni. Hiszen a szerelem csak az odaadásban válik valóságossá, s ehhez minden esetben két fél szükséges. Ha a királyfi álmában egy másik nő nevét suttogja, nem az a dolgunk, hogy kést mártsunk a szívébe, hanem az, hogy sok boldogságot kívánjunk neki...

Tévedünk, ha a meséből azt szűrjük le, hogy a boldogtalan vagy nem beteljesüléssel végződő szerelmek tragikuma az egymás mellett elbeszélés, a másik jelrendszere iránti érzéketlenség, valamint az odaadás és a befogadás hiánya, és sajnálni kezdjük szegény kis hableányt, miközben megvetésünkkel sújtjuk a vakságban szenvedő királyfit. Andersen meséje nem a beteljesületlen szerelem tragikumáról szól, hiszen ezen a ponton még nincs vége a történetnek. Mindaz, ami idáig történt csak előjáték volt ahhoz, ami most következik: az újjászületés misztériuma. A hetedik állomáson ugyanis felvillan annak lehetősége, ami csak a legmagasabb szintű beavatottaknak jár: meghalni a régi én számára („kis hableányság”), és újjászületni valami másban. A kis hableányból a mese végén levegőlány lesz: a víz helyett a lég lesz az otthona, miután a földön életképtelennek bizonyult, a vízben pedig nem találta meg azt, amit keresett. A levegő nem ismeri a kötöttséget és a testi határokat: a levegő a végtelen szabadság dimenziója felé nyitja meg az utat.

A kis hableány története az újjászületés lehetőségének felvillantásán túl a szerelemről is elgondolkodtató tudást közöl. Azt mutatja meg, hogy minden szerelem - legyen az boldog vagy boldogtalan - lényege abban rejlik, volt-e bátorságunk elmenni a boszorkányhoz, mertünk-e mindent kockára tenni vágyaink teljesüléséért, és elhajítottuk-e a gyilkos kést, amikor mások halála árán saját magunkat válthattuk volna meg.

Ha mindhárom kérdésre igennel válaszoltuk, legalább a halhatatlan lélekben már biztosak lehetünk. S ha nem sikerült halhatatlanná válnunk a szerelemben, azzá válhatunk az újjászületésben. Itt és most.

Hans Christian Andersen

A KIS HABLEÁNY

Messze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a búzavirág szirma, s átlátszó, mint a legtisztább üveg. És mély, nagyon mély, a leghosszabb horgonykötél se ér le a fenekére; sok-sok templomtornyot kellene egymásra állítani, hogy a tengerfenékről a víz színéig érjenek. Odalenn a mélységes mélyben lakik a tenger népe.

Ne higgye ám senki, hogy odalenn nincs egyéb sós, fehér fövenynél; különös fák, virágok ringatóznak ott, száraik, indáik olyan hajlékonyak, hogy a legenyhébb hullám is megrezdíti őket, s úgy imbolyognak, hajladoznak, mintha élnének. Ágaik között halak suhannak el, aprók és nagyok, úgy, mint idefönn a madarak a fák koronái közt.

Ahol a legmélyebb a tenger, ott áll a vízikirály palotája; piros korallból rakták a falait, csúcsíves, nagy ablakait átlátszó borostyánkővel üvegezték, tetejét meg kagylóhéjjal födték, s ezek nyitódnak-csukódnak a hullámok érintésére. Csak úgy tündöklik tőlük a palota teteje, mert minden kagyló fényes gyöngyszemeket rejt, olyanokat, amikből egy szem is királyi korona ritka ékessége lehetne.

A vízikirály már hosszú esztendők óta özvegy volt, s öreg édesanyja viselte gondját. Okos asszony volt a vén királyné, bár túlságosan büszke a rangjára, s ezért tizenkét osztrigát hordott halfarkán, ezzel különböztette meg magát mástól, akinek csak hat osztriga járt. De különben csak dicséretet érdemel, kiváltképpen azért, mert olyan nagyon szerette unokáit, a vízi-királykisasszonyokat. Hatan voltak, szépséges szépek valamennyien, de azért mégis a legkisebbik volt a legszebb mindnyájuk között. Arca olyan finom és tiszta, mint a gyönge rózsaszirom, szeme kék, mint a tenger mélye, de lába neki sem volt, akár a többinek: halfarokban végződött a teste.

Nénjeivel egész nap a palota tágas termeiben játszadozott, ahol a falakból eleven virágok hajtottak, s ha kinyitották a nagy borostyánkő ablakokat, besuhantak hozzájuk az aranyos pikkelyű halak, mint hozzánk a fecskék, ha ablakot tárunk. De ezek a halak szelídek voltak, odaúsztak a királykisasszonyokhoz, a tenyerükből ettek, és békésen tűrték simogatásaikat.

A palota előtt nagy kert volt, tűzpiros meg sötétkék fák pompáztak benne, aranyos fényű gyümölcsök csillogtak ágaik között; alattuk a sok virág úgy ringott-hajladozott, mint megannyi lobogó láng. A kert földje a legfinomabb tengeri föveny volt, csak kék, mint a kénes gyújtó lángja. Csodálatos kék fényben úszott odalenn minden; aki a kertben megállt, úgy érezte, hogy felemelkedett az égbe, a legkékebb magasságba - elfelejtette, hogy a tenger mélységes mélyében van. Szélcsendes időben még a nap is leragyogott ide; úgy látszott innen, mint egy fényt árasztó, roppant nagy bíborvirág.

A királykisasszonyok kaptak egy-egy virágágyat a kertben, azt kedvükre kapálhatták, gyomlálhatták, s azt ültettek bele, amit akartak. Az egyik cethal formájúra egyengette a maga ágyását, a másik hableány alakot próbált formázni belőle, a hatodik meg, a legfiatalabbik, kerekre alakította, mint a nap korongja. Virágokat is olyanokat ültetett bele, amik a nap bíborvirágához hasonlítottak.

Különös gyermek volt ez a legkisebbik, hallgatag és tűnődő; amikor nénjei magukra aggatták az elsüllyedt hajókban lelt különös ékességeket, ő nem kívánt egyebet, csak egy kis fehér márványszobrot, ami olyan szépen illett bíborvirágai közé. A szobor egy szépséges ifjút ábrázolt - ott találta a tengerfenéken, egy hajó roncsai között. Rózsapiros szomorúfűzfát ültetett melléje, s ahogy a fűz megnőtt, piros ágai ráborultak a fehér márványszoborra, s violakék árnyékot vetettek rá meg a kék fövenyre; az árnyék szünetlen ringott-imbolygott, mint maguk a fűzfaágak. Olyan volt ez, mintha a fa koronája meg gyökere játszadozott, csókolózott volna egymással.

A legkisebbik vízi-királykisasszonynak az volt a legnagyobb öröme, ha az emberek világáról beszéltek neki. Nagyanyját, az öreg királynét kifaggatta mindenről, amit csak tudott a nagy hajókról, földi városokról, emberekről meg állatokról. A kis királylánynak az tetszett a legjobban, hogy odafenn a földön illatosak a virágok, és zöldek az erdők, a halak meg, amik az ágak között röpdösnek és szökdelnek, zengő hangon énekelnek - a nagyanyja halaknak nevezte a madarakat, mert az unokái másképp nem értették volna meg, hiszen sohasem láttak még madarat.

- Majd ha tizenöt esztendősek lesztek - mondta az öreg királyné -, fölmerülhettek a tengerből, kiülhettek egy sziklára, és nézhetitek a holdfényben a nagy hajókat, amelyek elvitorláznak előttetek. Majd akkor láttok erdőket is, városokat is.

Közelgett a legidősebb királykisasszony tizenötödik születése napja. Egy-egy esztendő volt a testvérek között, s bizony a legkisebbik királykisasszonyra csak öt év múlva kerülhetett sor, addig kellett várnia, hogy megláthassa a mi világunkat. Hanem azt megfogadták a testvérek, hogy elmondják egymásnak apróra, mit láttak odafönn, és mit tartanak a legszebbnek. Azzal nem érték be, amit a nagyanyjuktól hallottak, hiszen annyi mindent szerettek volna még látni!

De egyikük se vágyott annyira meglátni a földi világot, mint a legkisebbik húguk, akire csak utolsónak kerül sor. A tűnődő, álmodozó kis királylány éjszakánként megállt a nyitott ablakban, s fölnézett a magasba, föl a sötétkék víztömegre, ahol fürge halak cikáztak. Ablakából láthatta a holdat, még a csillagokat is; elsápadt a fényük, amíg ide leért, hanem a tenger mélyéről sokkal nagyobbnak látszottak, mint a földről. Néha sötét árnyék borult a megszűrt fényű holdra, s a királykisasszony ilyenkor tudta, hogy egy nagy cethal úszott el fölötte vagy hajó, rajta sok-sok ember; biztosan egyiküknek se jutott eszébe, hogy lenn a mélyben egy szépséges kis hableány nyújtogatja feléjük vágyakozva fehér karját.

A legnagyobbik királylány betöltötte végre-valahára tizenötödik esztendejét, s fölmerülhetett a tenger színére.

Amikor visszatért, ezerfélét mesélt.

- Azért a legszebb - mondta - mégiscsak az volt, amikor megpihentem egy homokzátonyon a holdfényben, és néztem a nagy parti várost, a lámpákat, amelyek úgy ragyognak, mint az ég csillagai, s hallgattam a muzsikát, kocsik robaját, emberek lármáját meg a karcsú templomtornyok harangszavát. - A városba vágyódott a legjobban, éppen mert oda nem juthatott el soha.

Ó, hogy leste-várta a szavát a legkisebbik! Éjszaka megint ott állt kitárt ablakában, nézte a tenger sötétkék vizét, a zajos, lármás parti városra gondolt, és úgy tetszett neki, hogy leszűrődik hozzá a templomok harangszava.

Eltelt egy esztendő, s a második testvér is felúszhatott a tenger színére. Éppen napszálltakor bukkant fel, s neki ez volt a legszebb, a tengeri alkonyat. Elmondta testvéreinek, hogy az égbolt tiszta színarany volt, s a felhők - azoknak a szépségét úgyse tudná hasonlítani semmihez! Tűzpirosak voltak meg violakékek, kibontották vitorláikat a feje fölött, sebesen úsztak a magasban; de még a felhőknél is gyorsabban suhant az égen a vadhattyúk hófehér csapata. Egyenest a nap felé tartottak; olyan volt a hattyúcsapat, mint egy égre lebbenő, könnyű, fehér fátyol. Ő utánuk úszott, de egyszer csak lebukott a nap, belemerült a tengerbe, s a vízen meg a felhők vitorláin kilobbant a rózsaszínű fény.

Megint elmúlt egy év, s már a harmadik királykisasszony töltötte be tizenötödik esztendejét. Ő volt a legbátrabb testvérei között, s mindjárt egy tengerbe szakadó, széles folyó torkolatához úszott. Szőlő borította, gyönyörű zöld dombokat látott, sűrű erdőket, amelyeknek lombjai közül régi kastélyok falai derengtek; a madarak énekét is hallotta, s olyan melegen tűzött rá a nap, hogy többször alámerült, lehűteni égő arcát. Egy öbölben nagy sereg apró gyermeket látott, pucéran szaladgáltak a parton, s vígan lubickoltak a vízben. A hableány játszani akart velük, de azok ijedten szétszaladtak; egyszer csak előtte termett egy kis fekete állat - kutya volt, de hát azt ő nem tudta -, s olyan mérgesen csaholt rá, hogy most ő ijedt meg, és visszaúszott a nyílt tengerre. De sohasem felejti el a gyönyörű zöld halmokat, a sűrű erdőket, meg a gyermekeket, akiknek nincs halfarkuk, mégis tudnak úszni.

A negyedik királykisasszony már óvatosabb volt, ő kinn maradt a háborgó tenger közepén, s azt mondta, hogy az volt a legszebb. Körös-körül messzire ellátott, az égbolt úgy borult a tengerre, mint egy roppant, kék üvegharang. Hajók is úsztak arra, de nagyon messze, akkorák voltak csak, mint a sirályok. A delfinek bukfencet vetettek a levegőben, a cethalak meg úgy fecskendezték orrlyukaikból a vizet, mint a szökőkút.

Aztán az ötödik testvérre került a sor - neki télen volt a születésnapja, s olyat látott, amit eddig egyik nővére sem. Odafönn haragoszöld volt a tenger, s jéghegyek úszkáltak rajta, olyan színűek, mint a kagyló rejtette gyöngy, de sokkalta nagyobbak még az emberek templomtornyainál is. Különös alakúak voltak, s úgy tündöklöttek a napfényben, mint a gyémánt. Fölült a legmagasabb jéghegy tetejére, s a vitorlás hajók ijedten keringtek körülötte - az emberek látták őt, ahogy ott ül, és hosszú haját cibálja a szél. Estefelé aztán felhők vonták be az eget, villámok szántották, mennydörgések rázták; a fekete hullámok megrengették a jéghegyeket, s azok csak úgy szikráztak a villámfényben. A hajók bevonták vitorláikat, a hajósnép borzadva várta a szörnyű vihar végét, de ő nyugodtan ült a gyémántos jéghegyen, s nézte a tengerbe cikkanó, kékes és sustorgó villámokat.

Amikor a királykisasszonyok először látták meg a földi világot, úgy érezték, nem tudnak betelni szépségével és újdonságával, de most, hogy felnőttek és akármikor fölmerülhettek a tenger mélyéből, már nem csábította őket annyira a fenti világ. Alighogy fölbukkantak, már vágyódtak is haza, a mélységes mélybe, s egy hónap múlva azt mondták, hogy mégis a tengerfenék a legszebb és a vízipalotában a legjobb.

Alkonytájban néha átkarolta egymást az öt nővér, s fölmerült a vízből. Lágyan énekeltek - szép hangjuk volt, szebb minden földi hangnál. Ha vihar tombolt a tengeren, s a hajósnép rettegve várta, mikor süllyed a hajó, ők ott úszkáltak körülöttük, és lágyan énekeltek arról, milyen szép is odalenn a mélyben; bátorították a hajósokat, ne féljenek, merüljenek csak alá a tengerbe. De ezek nem értették a dalukat, a szél zenéjének vélték, s ha a hajó elsüllyedt velük, bizony nem láttak odalenn semmi szépet. Hiszen holtan értek le a tengermélybe, élve nem juthattak a vízikirály palotája elé.

Estetájt, amikor a nővérek egymást átkarolva úszkáltak a felszínen, a legkisebbik királykisasszony maga maradt a tágas teremben, és szívszakadva nézett utánuk. Sírt is volna, de a hableányok nem tudnak sírni, mert a könnyeiket mindjárt elmossa a víz, s ezért még fájóbb a szenvedésük.

- Ó, ha már tizenöt esztendős lehetnék! - sóhajtotta sokszor. - Tudom, hogy nagyon megszeretem majd a fönti világot, meg az embereket, akik benépesítik és megművelik a földet.

Végre-valahára elérkezett a tizenötödik születésnapja.

- Hát most téged bocsátunk ki szárnyaink alól - mondta a nagyanyja, az öreg királyné. - Gyere, leánykám, vedd magadra ékességeidet, mint a nővéreid. - Azzal fehér liliom koszorút illesztett a fejére; a liliomok minden szirma egy-egy fél gyöngyszem volt. Aztán megparancsolta nyolc osztrigának, hogy csipeszkedjenek a legkisebbik unokája halfarkába, magas rangjához illően.

- De az fáj! - húzódozott a kis hableány.

- A rangért bizony meg kell szenvedni néha - oktatta a nagyanyja.

Ó, de szívesen lerázta volna fejéről a nehéz gyöngykoszorút! Jobban illettek volna hozzá a tűzpiros virágok. De ezen most nem változtathatott.

- Isten veletek! - intett búcsút, s olyan könnyedén szállt fel a tenger mélyéből, mint egy buborék.

Éppen a tengerbe temetkezett a nap, amikor a kis hableány fölbukott a víz színére, de a felhők még tiszta aranyban és rózsaszínben fénylettek, s a bágyadtvörös égen kigyúlt az első esti csillag; enyhe, üdítő volt a levegő, csöndes és nyugodt a tenger. Háromárbocos, nagy hajó vesztegelt a közelben, vitorlái félárbocra eresztve, mert szellő se mozdult, s a matrózok tétlenül ültek a kötélcsomókon meg a párkányokon. A hajón vidám muzsika zengett, s ahogy besötétedett, száz meg száz színes lampiont gyújtottak; mintha a föld valamennyi népének apró lobogói világítottak volna.

A legkisebbik vízi-királykisasszony odaúszott a hajókabin kerek ablaka alá, s ha emelt rajta egyet-egyet a hullám, a tiszta ablakon át meglátta a hajó ünneplő ruhás népét. Egy ifjú királyfi volt köztük a legszebb, szép fehér arcú, nagy, fekete szemű - tizenöt esztendős lett éppen, most ülték a születése napját, azért vigadt a hajó népe. A matrózok a fedélzeten táncoltak, s amikor a kis királyfi kilépett közéjük, rakéták, petárdák százai röppentek a levegőbe. Úgy tündöklöttek, mint a nap, meg is ijedt a kis hableány, s alámerült a vízbe, de nyomban fel is bukkant, s úgy látta, mintha az ég minden csillaga reá záporozna. Sohasem látott még tűzijátékot. Napkorongok keringtek fölötte, tűztestű halak ficánkoltak a levegőben, s a sima tenger visszaverte, megkettőzte a nagy ragyogást. A hajó maga is olyan fényben úszott, hogy még a verítékcseppet is látni lehetett az emberek homlokán. Ó, milyen szépséges szép volt az ifjú királyfi! Kezet szorított az emberekkel, és nevetett, a muzsika pedig messzire elszállt a csöndes éjszakában.

Késő éj volt már, de a kis hableány még mindig nem tudott betelni a fényben úszó hajóval meg a szépséges királyfival. Kihunytak rég a színes lámpások, petárda se röppent több, az ünnepi ágyúk se dörögtek. Csak a tenger mélyében morajlott, zúgott a közeledő vihar. A hableányt mind magasabbra emelgették a hullámok, s beláthatott a királyfi kabinjába, de a hajó egyre gyorsabban siklott a vízen, röpítették dagadó vitorlái. Körülötte mind magasabb hullámok tornyosodtak, viharfelhők terítették be az eget, s messze már a villámok lobbantak. A matrózok bevonták a feszülő vitorlákat, de hiába: a nagy hajó veszettül száguldott a tomboló hullámok taraján, a tenger vize fekete hegyekké magaslott, s már-már rázúdult a hajóra, de az, mint valami kecses hattyú, hullámvölgybe siklott, aztán hullámhegyre szökkent. A kis hableány ezt mulatságos utazásnak gondolta, de bezzeg nem a hajósnép! Recsegett-ropogott a nagy hajó, vastag bordáit behorpasztotta a tenger irtózatos ereje, a fedélzeten átsöpörtek a hullámok, és derékban kettétörték a főárbocot, mint a gyönge nádszálat. Megdőlt a hajó, süllyedni kezdett. A kis hableány most látta csak, milyen veszedelemben forog a hajósnép, de ő maga is: vigyáznia kell, nehogy agyonnyomják a vízen hánykolódó vastag gerendák, fadarabok. Hirtelen koromsötét lett, semmit sem látott, de egy fellobbanó villám fényénél megpillantotta a hajót és utasait: mindenki menekülni próbált. Megkereste szemével az ifjú királyfit; abban a pillanatban kettészakadt derékban a hajó, s ő látta, hogy a királyfi a tengerbe zuhan. Az első pillanatban megörült neki, hogy így most lemerül hozzá a tengermélyi birodalomba, de aztán elszomorodott, mert eszébe jutott, hogy földi ember csak holtan juthat a vízikirály palotája elé. Nem, nem engedi, hogy a királyfi meghaljon! Gyorsan odaúszott hozzá a hullámokon bukdácsoló gerendák között, nem is gondolva vele, hogy kárt tehetnek benne. Le-lebukott, föl-fölemelkedett, végre odaért a királyfihoz, aki már-már elmerült, minden ereje elhagyta, nem bírta tovább a harcot a tomboló tengerrel. Éppen lecsukódott szép fekete szeme, amikor a hableány odaért. Átkarolta a királyfi nyakát, s kiemelte a vízből a fejét, aztán hagyta, hadd vigyék-sodorják őket a hullámok.

Reggelre elült a vihar; a hajóból egy forgács se maradt, kibukott a tengerből a nap pirosan ragyogó arca, s mintha a királyfi arca is élettel telt volna meg. Csak a szeme maradt csukva. A hableány megcsókolta fehér homlokát, hátrasimította csapzott haját, s akkor vette észre, mennyire hasonlít az ő kis fehér márványszobrához. Még egyszer megcsókolta, s szíve mélyéből kívánta, bárcsak életre kelne.

Végre szárazföldet pillantott meg, ködösen kéklő, magas hegyeket; ormaikon a fehér hó, mint hattyúk pihenő csapata. A partot szép zöld erdők szegélyezték, s a fák közül templom vagy kolostor magaslott ki - a hableány nem tudta biztosan, miféle épület lehet. Körülötte citrom- és narancsfák virultak, karcsú pálmák bólogattak a kapuja előtt. Egy kis öblöt formált itt a tenger, nyugodtan, simán kéklett a víz a fehér föveny lepte magas szirtek között. A hableány odaúszott a királyfival az egyik szirthez, lefektette a fövenyre, s úgy fordította a fejét, hogy jól érje a meleg sugarú nap.

Egyszer csak megzendültek a nagy, fehér épület tornyában a harangok, s egy csapat fiatal lány sereglett a kertbe. A hableány kijjebb úszott a tengerbe, megbújt egy szirt mögött, s fehér tajtékkal borította be haját, keblét, hogy elrejtőzzék az emberi szemek elől. Aztán leste-várta, mi történik a szépséges királyfival.

Nemsokára egy fiatal lány lépett az eszméletlen fekvő királyfi mellé. Látszott rajta, hogy nagyon megijedt, de aztán embereket hívott oda; később látta a kis hableány, hogy a királyfi magához tér, rámosolyog a körülötte állókra, mindenkire, csak éppen a kis hableányra nem, hiszen nem is tudta, hogy ő mentette meg az életét. Elbúsult nagyon szegényke, s amikor a királyfit bevezették a parti fehér épületbe, szívszakadva nézett utána, aztán alámerült a tengerbe, apja birodalmába. Azelőtt is hallgatag teremtés volt, most még csöndesebb lett. El sem beszélte nénjeinek, mit látott odafönn a földi világban.

Estetájt meg kora reggel föl-fölúszott oda, ahol partra tette a királyfit. Látta, hogy a kertben leszedték a megérett gyümölcsöt; látta, hogy a magas ormokon olvadozik a hó. Csak a királyfit nem látta többé. Egyre szomorúbban tért haza a korallpalotába, s egyetlen öröme az volt, ha leülhetett a kertjében, és átölelhette a szép fehér márványszobrot, amely annyira hasonlított a királyfihoz. De a tűzpiros virágait nem gondozta többé, s azok kedvükre nőttek-virultak, felverték az utakat is, hosszú indáikkal fölkapaszkodtak a faágakra, és vörös homályba borították a kertet.

A legkisebbik királykisasszonynak úgy fájt a szíve, hogy nem tudta magában tartani a titkát. Elmondott mindent az egyik nénjének. Megtudta persze a többi is, de ők nem mondták tovább senkinek, legföljebb egy-két idegen hableánynak, azok meg csak a legbizalmasabb barátnőiknek. Az egyik hableány ismerte a királyfit: látta az ünnepséget, s azt is tudta, hol van a királyfi birodalma.

- Gyere, húgocskánk! - karolták át a nénjei a legkisebbik királykisasszonyt, s fellibbentek hosszú sorban a tenger színére. A királyfi tengerparti palotája felé tartottak.

Halványsárga, tündöklő kőből épült ez a palota, egyik széles márványlépcsője belenyúlt a tengerbe. Aranyos kupolái messze csillogtak, s a palota körül vonuló oszlopsor között márványszobrok fehérlettek, olyan szépek, mintha csak élnének. Tiszta tükrű, tágas ablakain ragyogó termeibe lehetett látni, ahol drága selyemfüggönyök, szőnyegek pompáztak, s a falakat gyönyörű festmények borították el - öröm volt nézni! A legnagyobbik terem közepén szökőkút szórta gyöngyeit, a vízcseppek felszökelltek a terem üvegkupolájáig, s az üvegen átszűrődő napfény megaranyozta a vizet meg a medencében nyiladozó ritka virágokat.

Megtudta hát a kis hableány, hol lakik a szépséges királyfi. Majd minden este és éjszaka fölbukott a tengerből, elúszott a messze parthoz - egyik nénje se mert volna ilyen nagy útra kelni -, még a keskeny csatornán is fölúszott, amely ott kanyargott a hosszú árnyékot vető márványerkély alatt. Ott üldögélt az árnyékban, és nézte, nézte a királyfit, aki azt hitte, egymaga álmodozik a holdfényes éjszakában.

Voltak olyan esték, amikor lengő zászlajú, szép vitorlás csónakján ringatózott a királyfi; a hableány ott rejtőzött a sűrű sásban, hosszú ezüstös fátylába belekapott a tengeri szellő; ha látta volna valaki, szárnyát emelgető hattyúnak véli.

Máskor halászokat hallgatott ki, akik fáklyák világa mellett vonták a hálót a tengeren. Boldog volt, hogy olyan sok jót hall a királyfiról, s örült, hogy megmentette az életét, amikor el akarta nyelni a tenger mélye. Eltűnődött rajta, hogyan ölelte a királyfi nyakát, s milyen melegen csókolta a homlokát. De hát az nem tudott róla, s nem is sejthette, hogy a kis hableány volt az élete megmentője.

A vízikirály legkisebbik lánya egyre jobban megszerette a földi embereket, s mind erősebben vágyott rá, hogy fölszálljon, és közöttük éljen. A földi világot szebbnek látta, mint a tengermélyi birodalmat; s az embereket hatalmasabbaknak, mint apja népét: hajókon járhatták a tengert, fölhághattak a legmagasabb ormokra, felhők fölé, erdeik, rétjeik olyan messzire nyúlottak, hogy a kis hableány nem is látta a határukat. Sokat, nagyon sokat szeretett volna tudni az emberek birodalmáról, de nénjei nem tudtak mindenre felelni, ezért nagyanyjához, az öreg királynéhoz fordult, aki jól ismerte a felsőbb világot, ahogy a tenger fölötti országokat nevezte.

- Ha a földi emberek nem fúlnának a tengerbe, örök időkig élnének? - kérdezte a kis hableány. - Nem halnának meg, mint mi idelenn a tenger mélyén?

- Dehogynem - felelte a nagyanyja. - Akkor is meghalnának, méghozzá az ő életüket rövidebbre szabta a természet, mint a mienket. Mi háromszáz esztendeig élhetünk, de ha meghalunk, csak fehér tajték lesz belőlünk, még sírunk sincs a tenger mélyén, kedveseink között. Mert a lelkünk is halandó; olyan a mi életünk, akár a gyenge nádszál: ha egyszer letörik, nem hajt ki többé. De az ember lelke halhatatlan, akkor is él, amikor a test már rég elporladt.

- És miért halandó a mi lelkünk? - kérdezte szomorúan a kis hableány. - Én odaadnám szívesen mind a háromszáz kiszabott esztendőmet, csak emberré lehetnék egy napra!

- Erre gondolnod se szabad! - kiáltotta ijedten a nagyanyja. - Mi sokkal boldogabban élünk, mint odafönn a földi emberek.

- Ha meghalok, fehér tajték lesz belőlem, hullámokon hánykolódom, és soha többet nem hallhatom a tenger moraját, nem láthatom a szépséges virágokat, a bíborszínű napot? Mit tegyek, hogy az én lelkem is örökkétig éljen?

- Nem tehetsz semmit - felelte az öreg királyné. - Csak akkor válhatna halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne, hogy előbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha a tied volna egész szíve és minden gondolata; ha megfogná a kezed, és örök hűséget fogadna neked. Akkor az ő lelke átömlene a tiédbe, s emberré válnál magad is. Csakhogy ez nem történhet meg soha. A halfarkadat, legszebb ékességedet rútnak tartják odafönn, mert nem tudják, mi a szép. A felsőbb világban két esetlen dorong kell a szépséghez - lábnak nevezik.

Felsóhajtott a kis hableány, és csüggedten nézte pikkelyes halfarkát.

- De hát azért ne szomorkodjunk! - mondta az öreg királyné. - Táncoljunk, vigadjunk, amíg a háromszáz esztendőből futja. Ez bizony elég hosszú élet, sokáig örülhetünk neki, s utána annál nyugodtabb lesz a pihenésünk. Rendezzünk ma este udvari bált!

Az volt még csak a pompa! Sohasem láthat olyat emberi szem! A terem minden fala kristálytiszta, vastag üvegből volt, s a falak mentén tűzpiros meg élénkzöld kagylóhéjak sorakoztak; kékes láng csapott ki a belsejükből, bevilágították az üvegfalú termet, s a kékes fény messze sugárzott a tenger mélyén, megragyogtatta a palota mellett elsuhanó halak aranyosan vagy bíborpirosan csillámló pikkelyét. Széles folyam hömpölygött át a nagy terem közepén, azon táncoltak a víziifjak meg a hableányok, s édes, lágy énekszóval kísérték táncukat. Csodálatos ének volt, földi ember nem hallhat hozzá foghatót. A vízikirály legkisebb leánya énekelt a legszebben mindenki között, meg is tapsolták érte, s a kis hableány szíve felderült egy pillanatra, mert tudta maga is, hogy se a tenger alatt, se a tenger fölött nincs párja a hangjának. De aztán megint csak elfogta a vágy a földi világ után; nem tudta elfeledni a szépséges királyfit meg bánatát, hogy neki nincs halhatatlan lelke. Nemsokára ki is suhant a palota terméből, s miközben odabenn vigadt s énekelt a tenger népe, ő a kertjében üldögélt tűzpiros virágai között. Hirtelen rézkürtök zengése szűrődött le hozzá.

"Ő vitorlázhat odafönn! - mondta magában a kis hableány. - A királyfi, akit jobban szeretek édes szüleimnél, aki felé minden gondolatom száll, s akinek kezébe akarom helyezni egész életemet. Nem félek semmitől, csak halhatatlan lelket nyerhessek tőle! Nővéreim most benn táncolnak az üvegfalú teremben, nem keresnek: elmegyek a tenger boszorkányához, akitől mindig annyira féltem, de hátha most segíthet rajtam."

Ki is suhant a kertből, s a morajló örvény felé tartott - azon túl lakott a tenger boszorkánya. Nem járt még soha azon az úton - nem nőtt arra se virág, se tengeri fű; kopár, szürke föveny vezetett az örvényhez, amely úgy forgott a vízben, mint a malomkerék, s ami a sodrába került, magával rántotta a feneketlen mélységbe. Ezen a mindent beszippantó forgón kellett átvergődnie a kis hableánynak, hogy eljusson a boszorkány tanyájához a fortyogó, bugyborékoló, forró iszapmezőn keresztül amit a boszorkány az ő gyógyfürdőjének nevezett. Azon túl állt a háza, egy különös erdő közepén. Fák, bokrok helyett polipok ringatóztak ebben az erdőben, félig állatok, félig növények; földből kinőtt százfejű kígyókhoz hasonlítottak. Hosszú, nyálkás karok voltak az ágaik, nyúlós, puha férgek a gallyaik, s gyökerüktől a csúcsukig külön imbolygott, tekergőzött minden kis ízük. Ami csak a kőzetükbe került, azt tapadós karjaik közé kapták, és soha többé el nem eresztették. A kis hableány elrémült, amikor meglátta őket, torkában dobogott a szíve, s már vissza akart fordulni, de megint eszébe jutott a királyfi meg az emberi lélek, s ez új reményt öntött belé. Elomló, hosszú haját feltűzte, hogy a szörnyű polipok bele ne kapaszkodhassanak, kezét a mellére kulcsolta, s úgy suhant tovább, mint egy karcsú hal, az utálatos polipok között, amelyek mohón nyúlkáltak utána. A királykisasszony látta, hogy mindegyik zsákmányt szorongat száz meg száz apró karja között: elsüllyedt hajók kincseit, halakat, még egy hatalmas cethalat is.

Aztán egy süppedős tisztásra ért, ahol hatalmas, kövér vízikígyók gyűrűztek, és csúf sárga hasukat mutogatták. A tisztás közepén állt a boszorkány háza; gazdasszonya éppen kinn ült a küszöbén, s egy varangyos békát etetett, mint az emberek a jószágukat. Az utálatos kövér vízikígyókat kiscsirkéinek becézgette, és tenyeréből adott nekik enni.

- Tudom, hogy mi járatban vagy - mondta a tenger boszorkánya, amikor a kis hableányt meglátta. - Ostobaság, amit kívánsz. De megteszem, amit kérsz tőlem, mert még elemészted magad, kis királykisasszonyom! Tudom: a halfaroktól szeretnél megszabadulni, s két otromba lábat akarsz helyette, hogy járni tudj a szárazon, mint az emberek, beléd szeressen a szép királyfi, s halhatatlan lelket nyerj tőle. - És visítva, gonoszul nevetett, még a varangyot meg a vízikígyókat is elejtette. - Éppen jókor jöttél - folytatta. - Holnap, ha fölkelt a nap, már nem tudtam volna segíteni rajtad, kerek egy esztendeig kellett volna várnod. Most főzök neked egy bűvös italt, azzal napkelte előtt kiúszol a tengerből, leülsz a partra, és megiszod. Eltűnik tőle a halfarkad, két doronggá alakul, amit az emberek szép lábacskának neveznek. Csakhogy ez nagyon fáj ám, olyan, mintha éles kardok hasítanának beléd. De szép leszel, gyönyörű szép, aki csak lát, azt mondja majd, sose látott hozzád foghatót. Megmarad lebegő, könnyű mozgásod, nem akad táncosnő, aki olyan puhán lépkedne, mint te, de valahányat lépsz, mintha kés élére hágnál, s még a véred is kiserked. Ha ezt a sok szenvedést békén eltűröd, akkor segíthetek rajtad.

- Eltűröm - felelte a kis hableány reszkető hangon. A királyfira gondolt meg a halhatatlan lélekre.

De tudnod kell - folytatta a tenger boszorkánya -, hogy ha egyszer emberi alakot öltesz, soha többé vissza nem változhatsz hableánnyá. Nem merülhetsz a tenger mélyébe nénéidhez a vízipalotába, ha pedig nem szeret meg a királyfi úgy, hogy apjánál-anyjánál előbbre helyez szívében, ha nem a tiéd minden gondolata, és nem fogad neked örök hűséget, sohasem nyersz halhatatlan lelket. Ha meg más hajadont vesz feleségül, a menyegzője reggelén meghasad a szíved, meghalsz, s hullámokon hányódó maroknyi fehér habbá változol.

- Azt se bánom - felelte a kis hableány, s fehér lett az arca, mint a gyolcs.

- De nekem is fizetség jár ám! - mondta a boszorkány. - S nem is kevés. A tengermélyi birodalomban senkinek sincs olyan szép hangja, mint neked. Talán azt hiszed, hogy azzal bűvölöd meg a királyfi szívét. Csakhogy a hangodat nekem kell adnod. Ez a fizetség, ez az ára az én bűvös italomnak! Nagy ára van, mert a tulajdon véremet csepegtetem belé, hogy metsző legyen az ital, mint a kétélű kard!

- De ha neked adom a hangomat - remegett meg a kis királylány -, mi marad akkor nekem?

- Karcsú, szép termeted, lebegő járásod, beszédes szemed - mondta a boszorkány. - Elég ennyi ahhoz, hogy megbűvölj egy emberi szívet. Nyújtsd ki hát a nyelvecskédet, mert előre kérem az árát. Aztán megkapod a bűvös italt!

- Legyen, ahogy akarod! - felelte a kis hableány, s a boszorkány elvette tőle a fizetséget.

Aztán vette az üstöt, hogy megfőzze a bűvös italt. - Fő a tisztaság! - mondta, miközben nyalábba kötött egy csomó vízikígyót, és kisúrolta velük az üstöt. Aztán megkarcolta a mellét, és belecsepegtette fekete vérét. Különös alakok imbolyogtak a gőzében, reszketett, aki belenézett. Hol ezt, hol azt vetett az üstbe, s abban fortyogott, sustorgott a bűvös folyadék; amikor aztán elkészült, olyan volt, mint a legtisztább forrásvíz.

- No, fogjad - mondta a boszorkány. A kis hableány elvette a varázsitalt, szólni sem szólhatott, mert se beszélni, se énekelni nem tudott többé.

- Ha visszafelé elkapnának a polipok - tanácsolta a tenger boszorkánya -, cseppents rájuk egy parányit ebből az italból, ezer darabra törik le minden karjuk.

De a kis hableány most nem forgott veszedelemben, mert amikor a polipok meglátták a messze világló, tüzes italt, rémülten hajoltak félre útjából, s ő szerencsésen kijutott a szörnyű erdőből, átvergődött a fortyogó iszapon meg a morajló örvényen.

Már látta apja palotáját; az üvegfalú bálteremben rég kihunyt a kék fény, nyugovóra tért mindenki. De a kis hableány nem mert belépni a palotába, mert néma volt, s mindörökre el kellett válnia szeretteitől. Csak a kertbe lopózott be; letépett egy-egy virágot öt nénje ágyásából, csókot intett a palota felé, aztán fellebbent a sötétkék vízből a tenger színére.

A nap még nem merült fel a tengerből, de a hableány már látta a királyfi palotáját. Odaúszott, s leült a vízbe vezető széles márványlépcsőre. Szelíden, ezüstösen ragyogott a hajnali hold. A kis hableány összeszedte minden erejét, és kiitta a metsző erejű italt. Abban a pillanatban úgy érezte, mintha kétélű kardok hasogatnák gyönge testét; eszméletét vesztette, s úgy hanyatlott le a lépcsőn, mintha minden élet kiszállt volna belőle. Amikor felpiroslott a nap, lassan magához tért. Éles fájdalom járta át, de ott állt előtte a szépséges királyfi. Bársonyos, fekete szeme a hableány arcát kutatta, s ő szemérmesen sütötte le a szemét. Akkor vette csak észre, hogy eltűnt testéről a pikkelyes halfarok, s szép kis fehér lábak voltak a helyén, mint a legszebb földi lánynak. A kis hableány beleburkolózott hosszú, selymes hajába, mert nem volt egyebe, amivel elfödje testét.

A királyfi a nevét tudakolta, megkérdezte, hogyan került oda, de a hableány csak rávetette tengerkék szemét, gyöngéden és szomorúan nézte, mert szólni nem tudott. A királyfi akkor megfogta a kezét, és palotájába vezette. Minden lépésnél úgy érezte, mintha kések élére hágna - ahogy a boszorkány megjósolta -, de ő tűrte szívesen, hiszen a királyfi vezette! Olyan könnyedén libbent a karján, mint a buborék, s a királyfi meg az udvari nép ámulva nézte gyönyörű, lebegő járását.

Hímes, szép selyem- meg brokátruhákba öltöztették; ő volt a legszebb lány az egész palotában, de néma volt - nem tudott beszélni, nem tudott énekelni. Aranyba meg selyembe öltözött szép rabszolganők léptek elő, és énekeltek a királyfinak meg az öreg királyi párnak. Egyiküknek különösen szép, lágyan zengő hangja volt, a királyfi tapssal és mosolyával jutalmazta; a kis hableánynak majd megszakadt a szíve: eszébe jutott, mennyivel szebben tudott ő énekelni.

"Ha tudná, hogy magam adtam oda a hangomat, csak hogy mellette maradhassak” - gondolta szomorúan.

A rabszolganők ringó, lassú táncba kezdtek. Egyszer csak a hableány is fölemelte szép fehér karját, lábujjhegyre emelkedett, és lágyan lebegő, csodálatos táncot lejtett, ahogy még nem táncolt földi lány, s minden mozdulata többet mutatott meg szépségéből, szeme pedig ékesszólóbb volt, mint a rabszolganők éneke.

Táncával mindenkit megigézett, kivált a királyfit, aki kicsi talált gyermekének nevezte, s a kis hableány csak táncolt, pedig valahányszor a földet érintette a lába, mintha éles kések élére lépne. A királyfi arra kérte, maradjon nála örökre, s megengedte neki, hogy egy bársonypárnán az ajtaja előtt aludhasson.

Apródruhát is adott neki a királyfi, hogy kísérhesse, ha lovagolni megy. És ketten vágtattak a jó szagú erdőkben, ahol zöld ágak simogatták a vállukat, és madarak énekeltek a fák sűrűjében. Fölhágott a királyfival a legmagasabb ormokra; cipellőjén átütött a vér, de ő csak mosolygott, és követte a királyfit, föl, szédítő magasra, míg csak alattuk nem maradt a felhősereg, amely messzi országokba költöző fehér madárcsapathoz hasonlított.

Éjjelente, míg az udvari nép az igazak álmát aludta a palotában, a kis hableány leosont a vízbe nyúló márványlépcsőre, sajgó lábát a tenger hűs vizében fürösztgette, s övéire gondolt, akik lenn élnek a tenger mélységes mélyében.

Egy éjszaka után felbukkantak a nővérei; egymást átkarolva lebegtek a vízen, és messze csengett lágy, szomorú énekük. A kis hableány intett nekik, azok ráismertek, odaúsztak hozzá, s elpanaszolták neki, mennyit bánkódnak miatta. Attól fogva minden éjszaka meglátogatták; egy ízben az öreg királyné is felbukott a tengerből, és messziről nézte legkisebbik unokáját, s feljött leánya látására a vízikirály is, megcsillant a holdfényben aranyos koronája. Kezüket nyújtogatták feléje, de nem merészkedtek közel a parthoz, mint az öt királykisasszony.

A kis hableány napról napra kedvesebb lett a királyfi szívének; de úgy szerette, ahogy egy kedves, jó gyermeket szokás, és meg sem fordult a fejében, hogy feleségül vehetné. Pedig a boszorkány megmondta: ha a királyfi mással ül lakodalmat, a menyegző reggelén meghal a kis hableány, hullámokon táncoló, maroknyi fehér habbá változik.

- Nem engem szeretsz-e legjobban a világon? - kérdezte a kis hableány szeme, amikor a királyfi átölelte, és megcsókolta a homlokát.

- Te vagy a legkedvesebb a szívemnek - felelte a királyfi -, mert jólelkű teremtés vagy, hűségesen ragaszkodol hozzám, s emlékeztetsz egy fiatal lányra, akit egyszer láttam életemben, s talán akkor utoljára. Hajótörést szenvedtem, a hullámok partra sodortak, s egy szent templom közelében vetettek ki, ahol fiatal lányok, isten szolgálói laktak. Az egyik, a legszebbik, rám talált a parton, és megmentette az életemet. Azóta sem láttam, de tudom, hogy ő az egyedüli, akit szeretni tudnék. Te úgy hasonlítasz hozzá, hogy szinte kiszorítod a képét a szívemből. Ő isten szolgálója marad, s úgysem találkozhatunk többé, de a jó sorsom téged küldött ide helyette. Mi ketten sohasem válunk el egymástól!

"Ó, ha tudná, hogy én voltam az élete megmentője! - gondolta szomorúan a kis hableány. - Hogy én vittem ki a viharos tengerből a partra, a templom közelébe, s figyeltem a szirt mögül, megtalálják-e! Láttam azt a szép lányt is, az egyedülit, akit szeretni tudna. - És mélyet sóhajtott, mert sírni nem tudott. - De hiszen az a lány az isten szolgálója, nem megy ki többé a világba, s nem találkozhatnak soha-soha, én meg itt vagyok mellette, naponta látom, a gondolatát is lesem, egész életemet neki áldozom!”

Eljött az ideje, hogy a királyfi megházasodjék, s azt beszélték, hogy a szomszéd király szépséges leányát szemelték ki a számára. Föl is szereltek már egy pompás vitorlás hajót, azon kel útra a királyfi, persze csak mintha a szomszéd király birodalmára volna kíváncsi, pedig hát a kiszemelt mátkát akarta látni. A kis hableány bele is látott a szívébe, látta a szándékát, tisztábban, mint akárki más, hiszen ő szerette a legjobban a világon.

- Elmegyek - mondta a királyfi -, látnom kell a szép királykisasszonyt, mert a szüleim úgy kívánják. Még szerencse, nem erőltetnek, hogy feleségül vegyem: úgysem tudnám szeretni. Biztosan nem hasonlít ahhoz a templombéli leányhoz úgy, mint te. Bizony, inkább téged választanálak, beszédes szemű, néma kis teremtés! - És megcsókolta a kis hableány piros ajkát, eljátszadozott selymes hajával, fejét a keblére hajtotta; a szegény kis hableányban megint föltámadt a remény, földi boldogságról, halhatatlan lélekről álmodozott.

- Nem félsz a tengertől, néma gyermekem? - kérdezte tőle a királyfi, amikor a pompás hajón útra keltek a szomszéd király birodalmába. És beszélt a kis hableánynak a tomboló tengeri viharokról, a szélcsendről, a tenger mélyén élő különös halakról, mindarról, amit a búvárok láttak odalenn. A hableány hallgatta és mosolygott, hiszen ő tudta a legjobban, mit rejtenek a tenger mélyei.

A holdfényes éjszakában, amikor csak a kormányos virrasztott a kormányrúdnál, kiült a kis hableány a hajó orrára, s nézte, nézte a tenger áttetsző vizét - úgy tetszett neki, hogy apja palotáját látja a mélyben. Lépcsőjén ott állt ezüstkoronás nagyapja, s a kék víztömegen át felnézett a suhanó hajóra. Nővérei a tenger színén úszkáltak, szomorúan nézték legkisebb húgukat, fehér kezüket tördelték; ő mosolyogva intett feléjük, és el akarta mondani, hogy jól megy a sora, és boldog a földön. De a hajósinas kilépett a fedélzetre, és nénjei ijedten merültek le a mélybe. A hajósinas csak örvénylő fehér tajtékot látott a víz színén.

Reggelre kikötőbe ért a hajó, a szomszéd király székvárosának kikötőjébe. A tornyokban megzendültek a harangok, a bástyákon kürtjükbe fújtak az apródok, a katonák lengő zászlókkal, villogó szuronyaikkal sorfalat álltak Egymást követték a fényes ünnepségek. Udvari bálokat, vidám mulatságokat rendeztek, de a király leánya még nem érkezett meg a városba, azt mondták, messze vidéken egy szent templomban nevelik, ott sajátítja el a királyi erényeket.

Egy nap aztán hazaérkezett apja székvárosába.

A kis hableány alig várta már, hogy lássa: szép-e, tetszik-e majd az ő királyfijának. S amikor meglátta, el kellett ismernie, hogy soha nem látott még gyönyörűbb teremtést. Gyönge, fehér arca, akár a rózsaszirom, hosszú pillái alól kéken ragyogott hűséges tekintetű szeme.

- Te vagy az! - ujjongott-fel a királyfi, amikor elébe lépett. - Te mentetted meg az életemet, te hajoltál fölém, amikor élettelen feküdtem a tenger partján. - És karjaiba zárta szépséges mátkáját.

- Boldog vagyok, nagyon boldog - tárta ki szívét a kis hableánynak. - Beteljesült, amiről álmodni sem igen mertem! Tudom, te is örülsz a boldogságomnak, hiszen te vagy hozzám a legjobb szívvel!

A szegény néma kis teremtés megcsókolta a királyfi kezét, s úgy érezte, megszakad a szíve. Tudta, hogy a menyegző reggelén örökre eltűnik ebből a világból, hullámokon hánykódó maroknyi habbá változik.

Csengett-bongott valamennyi templom harangja, hírnökök vágtattak szerte a városba, s hírül adták a népnek, hogy királykisasszonyuk menyegzőt ül a királyfival. Drága ezüsttartókban illatos olaj égett az oltárokon, a papok füstölőket lóbáltak, s a mátkapár meg a kísérete bevonult a templomba. A kis hableány aranyhímes selyemruhában a menyasszony uszályát vitte. De nem hallotta az orgonák zúgását, nem is látta a felékesített templomot - a halált hozó éjszakára gondolt, és mindarra, amit itt kell hagynia ezen a világon.

A násznép még aznap este hajóra szállt, ünnepi ágyúk dörögtek, zászlók lobogtak; bíbor- meg aranykelméből sátrat emeltek a hajó közepén, s gyönyörű vánkosokkal ott vetettek fekhelyet a királyi párnak a hűvös éjszakában.

A szél nekifeszült a vitorláknak, s a hajó lágyan ringatózva siklott a tiszta tengeren.

Alkonytájban tarka lámpákat gyújtottak, s a matróznép vidáman táncolt a fedélzeten. A kis hableány tűnődve gondolt arra az estére, amikor először bukkant fel a tengerből, s meglátta az ünnepi fényben úszó hajót. Táncba kezdett most maga is, ringott, suhant, cikázott, akár a fecske, s a násznép álmélkodva nézte, mert ilyen táncot még sohasem látott. Mintha kések élén lépkedett volna, most is úgy érezte, de nem törődött fájdalmával, mert a szívét még gyötrőbb szenvedés marcangolta. Tudta, hogy ez az utolsó estéje, soha többé nem láthatja a királyfit, akiért odahagyta szeretteit és apja palotáját, akiért odaadta lágyan csengő hangját, s akiért mindennap a kínok kínját szenvedte el anélkül, hogy az valamit is sejtett volna fájdalmáról. Utoljára lehet mellette ezen az éjszakán, utoljára láthatja a végtelen tengert meg a csillagos eget; aztán belevész az örök éjszakába, ahol szétfoszlik minden emlék, minden gondolat.

A hajón még éjfél után is vigadt a násznép, s ő is táncolt és kacagott, pedig szíve tele volt a halál rettegésével. A királyfi megcsókolta ifjú feleségét, simogatta fénylő fekete haját, aztán átkarolta, és bevezette a pompás sátorba.

Csönd és nyugalom borult a hajóra, aludni tért mindenki, csak a kormányos virrasztott a kormányrúd mellett. A kis hableány nekidőlt a korlátnak, s nézte, nézte a keleti ég alját, mert tudta, hogy a felkelő nap első sugara véget vet életének. Egyszer csak megcsobbant a tenger, s a hajó mellett felbukkantak a nővérei; sápadt volt az arcuk, akár a legkisebbik húguké, s hosszú, selymes hajukat nem kapdosta már a szél: tövig levágták.

- A boszorkánynak adtuk a hajunkat, hogy segítsen rajtad, s ne kelljen meghalnod napkeltekor! Fogd ezt a kést, a boszorkány adta! Látod, milyen éles? Mielőtt támad a nap, szúrd a királyfi szívébe; ha meleg vére ráhull a lábadra, az megint halfarokká változik, s te leszállhatsz velünk a mélybe, kitöltheted háromszáz esztendődet, aztán válsz csak fehér tajtékká. Siess hát, mire a nap felkel, egyikőtöknek meg kell halnia! Öreg nagyanyánk olyan mélyen gyászol, hogy ősz haja mind kihullott; az övét a bánat vette le, a miénket a tenger boszorkánya. Öld meg a királyfit, és jöjj vissza közénk! Siess, siess! Látod azt a bíborszín pásztát az ég alján? Néhány pillanat, és felkél a nap. Akkor pedig meg kell halnod! - És egy különös, mély sóhajjal leszálltak a tenger mélyébe.

A kis hableány tűnődve nézett utánuk, aztán félrevonta a királyi sátor függönyét, s meglátta az egymás mellett pihenő két fejet; fölébük hajolt, és megcsókolta a királyfi szép homlokát. Fölnézett a halványodó égre, aztán az éles kést nézte, megint a királyfira tekintett, aki ifjú felesége nevét suttogta álmában is. Megremegett a gyilkos kés a kis hableány kezében, s kihajította a tengerbe, a hajnali fényben csillámló hullámok közé. Megtört tekintetével utoljára végigsimította a királyfit, aztán belevetette magát a tengerbe, s érezte, hogy lassan-lassan maroknyi fehér habbá foszlik szét a teste.

Ebben a pillanatban merült fel a tengerből a nap. Nyájas, meleg sugarai ráhullottak a hidegülő habra, s a kis hableány már nem érezte a halál rettegését. Egyszerre meglátta a bíborszín napot, a hajók fehérlő vitorláit, a piros szélű felhőket, s a tenger fölött áttetsző, könnyű lényeket látott suhanni. Lágyan zsongó hangjukat is hallotta, olyan halk volt, hogy azt emberi fül föl nem foghatja, mint ahogy emberi szem se veheti észre őket soha. Az áttetsző, könnyű lények szárnyak nélkül suhantak a magasban, mert a levegőnél is könnyebb volt a testük. A kis fehér tajték nőni kezdett, a hableány lassan kiemelkedett belőle, s akkor látta, hogy neki is olyan teste van, mint azoknak.

- Hol vagyok? - kérdezte, s éppen olyan lágyan zsongott a hangja, mint az áttetsző lényeké.

- A levegő leányai között - felelték azok. - A hableányok nem kaptak halhatatlan lelket, csak egy földi ember szerelmével együtt nyerhetik el, s örökké földi hatalomtól függ az életük. A levegő leányainak is halandó a lelkük, de ha sok jót cselekszenek, örökkétig él az ő lelkük is. Mi most meleg országba szállunk, ahol pusztító járvány aratja az emberi életet. Enyhítő, hűvös levegőt lehelünk azokra a tájakra, virágok illatát, felüdülést és gyógyulást viszünk. Háromszáz esztendőre szabták ki a mi életünket is, de ha annyi jót teszünk, amennyit csak tehetünk, akkor a mi lelkünk is halhatatlanná válik. Te, szegény kis hableány, te is jót cselekedtél, tűrtél és szenvedtél, a szenvedéseid árán feljutottál a levegő leányainak birodalmába. Ha igyekszel mindig jót tenni, mint mi, a háromszáz esztendő leteltével elnyerheted lelked halhatatlanságát.

A kis hableány boldogan tárta ki fehér karját, s kicsordult szeméből az első könny, a boldogság könnye.

Lenn, a hajón, megbolydult a násznép; a kis hableány látta a magasból, hogy a királyfi meg ifjú felesége őt keresi: szomorúan nézik a tajtékos hullámokat, mintha tudták volna, hogy a tengerbe vetette magát.

A levegő új leánya láthatatlanul csókot lehelt az ifjú asszony homlokára, rámosolygott a királyfira, s társaival együtt rálebbent a hajó fölött úszó rózsaszínű felhőre.

- Így szállunk majd az öröklétbe háromszáz esztendő múlva - mondta a levegő egyik leánya.

- Talán még előbb - suttogta a másik. - Szállunk, lebegünk a világban, láthatatlanul besuhanunk az emberek házába, ahol gyermekek vannak. Valahányszor olyan gyermeket találunk, aki csupa örömöt szerez szüleinek, egy esztendővel megrövidül kiszabott próbaidőnk. Nem is veszik észre, amikor a szobába lebbenünk. Ha jó gyermeket látunk, elmosolyodunk örömünkben, s egy évvel megrövidül a háromszáz esztendő, de ha neveletlen, rossz gyermekre találunk, könnyet ejtünk, s minden könnyünk egy nappal toldja meg kiszabott időnket.