Farnadi Tamara 

Artisjus-díjas zenepedagógus, a Dinamikus Zenepedagógia megalkotója, meseterapeuta, Kokas-oktató, életének 58. évében, 2025. augusztus 31.-én elhunyt.

Boldizsár Ildikó Nemzetközi Meseiskolájának tanára volt. Hatalmas örömmel várta, hogy tudását, tapasztalatait átadhassa. Bízva abban, hogy hamarosan taníthat az iskolában, így mutatkozott be. Győrben élek, 25 éven át tanítottam ének-zenei általános iskolában, gyermekkórust is vezettem. Mára már felnőtteknek, pedagógusoknak adom át a tanítás örömét zenével, dallal és mesékkel. Már gyermekkoromban megéreztem és tudtam, hogy ez az én küldetésem. A Zeneakadémián legendás tanároktól tanulhattam. Később Dr. Kokas Klára tanítványa lettem, aki kinyitotta számomra azt az új, izgalmas, szabad világot, amiben a saját utamat is megtalálhattam. Sok évnyi tanítási tapasztalat és 6 év kutató munka eredményeként megalkotttam és munkatársaimmal kidolgoztam a saját módszeremet, a Dinamikus Zenepedagógiát, melyben a Kokas-pedagógia magába fogadja, átitatja és új nézőpontba helyezi a kodályi rendszert, így adva komplex művészeti élményt a mindennapokban. Három éve már 120 órás akkreditált képzésen tanítom ennek a zenepedagógiai rendszernek különleges módszertanát.

Boldizsár Ildikó hivatalosan 2018-tól indított útnak a mesék birodalmában, olyan bizalommal és szeretettel, ami azóta is meghatározza a mesékkel való szenvedélyes munkámat. Hamarosan felfedezhettem két mesterem módszerének közös gyökereit: ugyanabból a Forrásból merítették tudásukat, útjuk építőköveit egyazon módon illesztették össze. Mintha a kollektív tudattalanból sejlettek volna fel bennük ezek a módszerek, egyazon ősi törvényként. Ráláthattam arra is, hogy miközben a klasszikus zene és a népi emlékezetünk dalai mossák és fényesítik lelkünket, a meséinkhez is utat mutatnak: kitárják kapuikat, és végig kísérnek egészen a történetünk végéig. Ezen felül megnyitják bennünk a belső képek, a szimbólumok, a helyszínek adta érzelmek szabad áramlását, aktivizálják erőközpontunkat is. A tiszta "szent" zene, a tiszta énekszó pedig pontosan azt a rendet képviseli, mint a mese, mely oda vezet minket vissza, ahol még valaha egészként láthattuk a világot. Így válhat ez a zenepedagógia a meseterapeuták csodás segítőjévé.

Tamara különleges személyiség volt, különleges élettel.

Kevesen tudták róla, de gyermekkora óta érdekelte a csillagászat. Bár nem foglalkozott vele komolyan, bonyolultabb égi fizikai összefüggéseket is hamar átlátott. Gyerekkorában gyökeredzik a zene iránti rajongása is. A családban ajándékba kapott egy zongorát, és innentől kezdve nem volt kérdés, hogy a zenével fog foglalkozni egész életében. A győri zenei konzervatórium után a budapesti Zeneakadémián diplomázott karvezetőként. Énekelt a híres egyházzenészek, Szendrei Janka és Dobszay László kórusában, Schola Hungaricában. Énekesként 17 nagylemezen működött közre, fellépett az 1992-es sevillai világkiállításon, sőt, személyesen II. János Pál pápának is énekelt a Vatikánban.

Középiskolás korában ismerte meg a tanítás örömét, ekkor határozta el, hogy a későbbiekben gyermekekkel szeretne foglalkozni. Egyetemi tanulmányait követően Győrbe költözött vissza, ahol a Bartók óvodában és középiskolájában, a konziban tanított. Rövidesen a Bartók Béla Ének-zenei Általános Iskolában helyezkedett el, itt rengeteg gyermekkel szerettette meg a zenét a "Muzsika utca" lakóin keresztül. Pedagógusként szüntelenül képezte magát: a neves Kokas-módszer oktatójává vált, egyike volt Kokas Klára 6 közvetlen tanítványának, valamint a Metamorphoses meseterápiás módszerrel a mesék gyógyító erejét is beemelte az óráiba, foglalkozásaiba. Pályája végén kutatótársaival együtt kidolgozta a Dinamikus énekzene-tanulás modelljét, mely tovább oktatásáról három egyetemmel is folyt egyeztetés. Életművét Artisjus-díjjal jutalmazták, de a valódi elismerést a szárnyai alól kirepült rengeteg zeneszerető növendék jelenti.

A zene vezette rá a hit útjára is. Középiskolásként találkozott Teodóz atyával, aki megismertette az egyházzenével. Teodóz atya keresztelte és bérmálta, később is rendszeres kapcsolatban maradtak. Gyermekei is a bencésben végeztek, és a halálos ágyán is azt kérte, hogy búcsúztatására lehetőség szerint itt kerüljön sor.

Számos terve volt. Tanítani szeretett volna minél többet, zenei foglalkozásokat vezetni. Megtiszteltetésnek tekintette, hogy Boldizsár Ildikó felkérte oktatónak Nemzetközi Meseiskolájában. Igazán a családjával szeretett időt tölteni, hátralévő éveiben szeretteivel szeretett volna minél többet együtt lenni, unokázni, új otthonában kertet építeni. Legkisebb unokáját egy nappal halála előtt még magához ölelhette.

20 éven át gyakorolta és tanulta a Taiji Quant-t, és Csan buddhista elvonulásokon vett részt. Igyekezett megismerni a tudat természetét, kutatta az anyagi világon túlmutató dolgokat.

Gyermekien tiszta, ártatlan lélek volt, végtelenül becsületes, szeretetre méltó, ragyogó szépségű, kifinomult nőiességét büszkén hordozó asszony. Feleség, anya, nagymama, és mindenekelőtt jó ember.

Felmérhetetlen a veszteség a halála. Mi tanártársai valamennyien csak egyet tudunk biztosan. Azt, hogy velünk marad.

Az általa írt mese közlésével nem búcsúzni akarunk Tamarától, hanem őrizni őt, köztünk tartani emlékét.

Farnadi Tamara

FŰSZÁLMESE

Régen, nagyon régen a Világmindenségben csend volt és üresség. Nem mozdult semmi, de semmi, csak a fekete sötétség járta át a végtelent. Ez a történet ebből az időből való.

Nem lehet tudni pontosan mikor, hogyan és miképp, de lassan bíbor hajnalpír kezdte átfesteni az eget és megszületett a Nap, majd a Hold és a sokmillió csillag. Színes, különleges bolygók nőttek ki a semmiből, ekkor született a Kék Bolygó, a mi Földünk is. Ott álltak mozdulatlanul e hatalmas teremtményei Istennek és nézelődtek körbe. Csodálták világuk szépségét, de el nem érhették egymást sohasem, mert nagyon-nagyon messze voltak mindentől. Sok millió év telt el így, rezzenéstelenül… Egyre nehezebben viselték a magányt, a mozdulatlanságot, fényük egyre haloványabb lett.

-Félek itt egyedül! -suttogta egy kicsi csillag és hamarosan a többiek is ezt sóhajtották.

-Félek itt egyedül! -mondta szomorúan a Hold.

-Félek itt egyedül! -kiáltotta a Nap.

Eközben a szépséges Földön éppen közeledett az este, felragyogtak a kicsi, sápadt csillagok, a Hold pedig soványan tekintgetett széjjel. Ekkor történt, hogy egy selymes réten egy kicsinyke fűszál meghallotta ezeket a mennyei sóhajokat.

-Hogyan félhetnek, hogyan lehetnek magányosak odafenn, amikor oly sokan vannak ők is, mint mi itt lenn a réten? Beszélek velük! – gondolta.

Ám, hiába nyújtózkodott, sehogyan sem érte el a sötét égboltot, hiába kiabált, nem hallották, nem látták meg őt.

-Hogyan juthatnék fel olyan messzire? – kérdezte magától és elszántan gondolkodni kezdett.

Hiszen, a pislákoló csillagok, a Hold minden éjjel társai voltak, az áldott Nap pedig melegségével évről-évre újra növesztette őt. Hogyan segíthetne rajtuk? Azt biztosan tudta, hogy ha kitépné gyökereit, elszakadna a Földtől, már soha többé nem térhetne vissza az övéihez… Nehéz szívvel aludt el.

Már hajnalodott, amikor felébredt. Nyújtózkodni kezdett. Lágy szellő ringatta a mezőt, és az egész rét vele hullámzott. Ahogy egyre erősödött a Szél, megérkezett egy csapat gyönyörű, színes szárnyú madár. Hozták magukkal a Nap első bágyadt sugarait is. Szépséges éneklésbe kezdtek: először csak egy-egy madárka, majd egyre többen és többen, különféle hangokon, más-más magasságban trillázva, hosszan elnyújtott hangokon, aprókat csivitelve, egymásnak felelgetve és a Széllel játszadozva. A selymes rét és a kicsi fűszál pedig táncolva hullámzott és meghajolva köszöntötte a Napot. Néha felnézett, hogy lássa: a Nap fényesedik-e már, múlik-e már a szomorúsága, hallja-e ezt a gyönyörű madármuzsikát, látja-e a rét boldog ébredését? Ám a Nap messze volt a Földtől, a szeme nem láthatta, a füle nem hallhatta e földi szimfóniát. Aztán felhők is jöttek valahonnan messziről, a kék eget itt-ott eltakarva, teljesen magukba szippantva a Nap kicsi fényét és melegét.

Ekkor a fűszál becsukta a szemét. Különös, de most egészen közelről hallotta az Univerzum keserves sóhaját. Ekkor eszébe jutott valami.

- Fújj, Szél, erősebben! - kiáltott fel hangosan.

Abban a pillanatban a Szél, aki eddig lágyan ringatta a Földet, most sebes, vad süvítésbe kezdett. A rét őrjítő hullámzásában a fűszál mást nem tehetett: egészen a földig meghajolt. Fejét nem is tudta megemelni, csak figyelt és hallgatózott.

Közben a viharos förgeteg egy különös, magasan zengő dallamot kezdett fütyülni, mely szétparancsolta a felhőket és felrepítette a színes szárnyú madarakat a levegőbe.

Tetszett a fűszálnak a Szél zenéje. Így ő maga is elkezdett keresni szívében egy dallamot, mely a tavasz melegére, a langyos esőre, a rét lakóira, a társaira emlékeztette. Érzett a hangjaiban mindent, ami az ő világa volt. Először bátortalanul, halkan dudorászta, majd idővel egyre erőteljesebben énekelte. A Szél lecsillapodott, hogy ő is hallhassa. A fűszál boldogan emelte fel fejét és már vele zengett az egész rét, a virágok, a bogarak, a hatalmas fák is, melyek szinte az égig értek. Meghallották a színes szárnyú madarak is, még a hegyeket, a völgyeket is megzengette a dallam. A madársereg is rázendített és ellepte a kék égboltot. Énekelt az egész Föld! Összecsendült a nagy mű és oly magasra szállt, hogy kacskaringózva elindulhatott a Világmindenség felé: megcirógatta a Napot, a Holdat is. Csillagok milliói fordították kíváncsi tekintetüket a Föld felé.

És egyszer csak, a zengő harmóniákra lassan, óvatosan megmozdultak az égitestek. Nem is értették, hogy történhetett, de a dallam szépen, vigyázva elkezdte őket vinni körbe-körbe. Bejárhatták végre a Világmindenség tájait! Igazán megláthatták, hogy milyen sokan vannak ebben a nagy körforgásban! Egyre erősebbnek és fényesebb érezték magukat. Boldogok voltak.

Nem tudni meddig tartott így az égi keringő, de a Földön már sötétedni kezdett. A madarak elfáradtak, visszaszálltak fészkeikre és nyugovóra tért velük minden teremtmény. A hegyek, a tengerek néma álomba merültek. Mégis, ebben a csöndességben a Föld népe olyat hallott akkor, amit eddig még sohasem: az éjszaka különös zenéjét. Ez a méltóságteljes, földön túli hang lágyan el kezdte ringatni a Földet és az ég leghatalmasabb vándorait is. Az egész világot.

Ezentúl a kis fűszál minden éjjel boldogan gyönyörködhetett benne. De csak éjjel! Mert nappal a madárcsicsergés, a hegyek moraja, a fák beszélgetése, az állatok neszezése mellett nehéz meghallani. Ám ettől a naptól kezdve tudta már, hogy odafönn, a messzi végtelenben az égi örömtánc megállíthatatlanul és fáradhatatlanul halad tovább. Pedig valamikor régen, itt a Földön, ezt egy ici-pici dallam indította el.

Ha megállsz és csendben vagy… ezt a dallamot magadban is meghallhatod.